Sajnálom!

 A cím ne ijesszen meg senkit. Nem hagyom abba a  blogot, nem írom újra, és nincs más "extrém" tervem, csak egyszerűen sajnálom, hogy már ilyen régen volt rész. Habár nyár van, és szünet, így is mondhatni be vagyok táblázva, és eddig alig volt valamennyi szabadidőm, de próbálok sietni, és jövőhéten már mindenképpen lesz rész, majd utána megint egy darabig eltűnök, mert megyek táborba.
 Nagyon köszönöm a 19 feliratkozót, és a kommenteket. Köszönöm, hogy támogattok és számíthatok rátok.  Iszonyúan aranyos tőletek!

 Szeretném még veletek megosztani, hogy nemrégiben kezdtem egy új blogot, amire rendkívül büszke vagyok, és talán az eddigi legjobb blogom. Még csak egy prológus, meg egy fejezet van fent, de aki gondolja olvasson bele. (My fight).

  Bizonyára ti is hallottatok már róla, hogy a rendszeres olvasók modul meg fog szűnni. Most a legtöbb blogger (bloggerina, ha úgy jobban tetszik) kétségbeesetten írja ki, hogy kövessék a blogját ezen a bloglovin-on. Én bár úgy vélem, hogy akinek igazán tetszett a blogom az kirakta könyvjelzőbe, vagy bármi, és nem veszíti emiatt szem elől a blogom, de, hogy megkönnyítsem a ti dolgotokat is, itt van a London Arts bloglovin-on, szóval kövessétek!

 Az új rész készülőben van, igyekszem vele, ígérem. Addig is köszönök mindent, és sziasztok! Xx

2.rész

Sziasztok! Oh, te jó ég! El sem hiszem, hogy már most 10 feliratkozóm van! Ti vagytok a legjobbak, köszönöm! Nagyon örültem az előző részhez érkezett kommenteknek, és rengeteg olyan visszajelzést kaptam, hogy az új verzió, sokkalta jobb és érthetőbb, mint az előző, ennek is nagyon örülök. A rész nem lett túl hosszú, de igyekszem a következővel, amit legkésőbb hétvégén tudok csak kitenni.
 Jó olvasást!



- Hát, Mark talált egyet, de oda csak úgy jutok be, ha randizni megyek a diri lányával, szóval ez kilőve...


- És miért nem mész el vele? - kérdezte, mire kicsit értetlen arcot vágtam. Eddig azt hittem, hogy logikus, hogy ha barátnőd van, nem randizgatsz holmi idegen csajszikkal...


- Képzeld csak, azért, mert van egy csajom! Nem rémlik? - tártam a szét a karjaim kicsit értetlenül. Azaz csak az egyik karomat, mert a másikban a telefont tartottam.


- Ugyan már! Ha ezen múlik, hogy felvegyenek, én nem tartalak vissza. Csak tudd, hogy a lelki szemeimmel figyelni foglak ám benneteket! - figyelmeztetett játékosan.


- Neked nem gond?


- A jövőd fontosabb, mint én! - Egyből tiltakozni akartam, de egyszerűen elakadt a szavam. Hirtelen nem tudtam mit mondani. Eleanor nem olyan, aki csak magára tud gondolni. Segít az embereknek, és rendkívül önzetlen. Ezt eddig is tudtam. De hirtelen ez a pár szó, teljesen megfogott, és nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az egyik legszebb dolog, amit valaha mondott nekem. Lehet, hogy ez meglepő, tekintve, hogy lassan egy éve vagyunk együtt, de a kapcsolatunk sosem szólt az érzelgősségről, vagy a nyálas szövegekről. Bár sokszos kimondta már, hogy szeret, de ezekkel a szavakkal bizonyította is ezt számomra. Nem mintha eddig nem lettem volna vele tisztában.


Pár pillanatig szóhoz sem jutottam, majd végül sikerült kierőltetnem magamból a szavakat.


- Köszönöm. - elmosolyodtam, bár, tudtam, hogy nem lát most engem.






Niall


- Kicsim, eleget gyakoroltál, hidd el, felvesznek, mert tehetséges vagy, de kérlek most már gyere enni, mert ki fog hűlni -könyörgött anyu, miközben megállt a szobám ajtajában, ezzel félbe szakítva az énekelgetésem, amit gitárral kísértem.


- Rendben, mindjárt megyek. - mondtam, fel sem nézve.


- Mindig ezt mondod. - sóhajtott anyu, majd beljebb jött az ajtómon, és leült mellém az ágy szélére - Mit gyakorolsz? - kérdezte kíváncsian.


- Jelenleg semmit. Egy számot próbálok írni. - magyaráztam - De nem nagyon haladok vele. - húztam el a számat.


- Öhm... értem. Ahhoz, nem kellene egy lap, amire leírod a szöveget, meg, hogy mikor mit kell... szóval a gitáron... Na, érted! - kérdezte, de mivel ő nem igazán ért a zenéhez, a kérdésnek se füle, se farka, de megértettem a kérdést. Kicsit felnevettem az ügyetlenségén, de nem akartam kinevetni, ezért egyből meg is magyaráztam neki.


- Te az akkordokra gondolsz, de azokat meg tudom jegyezni, ahogyan a szöveget is. - mosolyogtam, mire csak hang nélkül bólintott, majd felállt, és kifelé indult, de az ajtóban megállva ismét felém fordult.


- Gyere enni - kérte még egyszer halkan. Vonakodva lefektettem az ágyra a gitárt, és felálltam.





Izgatott vagyok, mert felvettek álmaim sulijába, és rengeteget gyakorlok a szóbelire. Igazából nem is hittem volna, hogy ez valóra válhat, hiszen két évvel ezelőtt is, az általános után, a London Artsba szerettem volna menni, de a gonosz és szívtelen apám, ezt nem engedte. A környék legszarabb gimijébe jártam, ahol rengeteget csúfoltak. Talán mert műveltebb voltam, mint az ottani diákok. De, most, hogy apu végre elhúzott, - ugyanis anya vette a bátorságot, és elvált - végre mehetek egy nekem való suliba. Minden megváltozott. Apa sokszor bántotta anyát, kiabált, és egyszerűen szívtelen volt velünk, és remélem, hogy soha többet nem látom őt...


Zayn

- Nem jössz be? - kérdeztem a barátnőmet, amikor a házunkhoz értünk.

- Gyere át inkább te. Nekem nincsenek tesóim, és anyu is csak későn jön, mert az egyik barátnőjével elmentek valahova... - mondta - Ott csak kettesben lehetünk... - suttogta, miközben közelebb lépett hozzám. Felnézett a szemembe, azokkal a gyönyörű kék szemeivel, mire halványan elmosolyodtam, és egy aprót bólintottam. Még közelebb jött, szinte egészen hozzám simult, és végig a szemembe nézett. Alacsony termete miatt, egy kicsit lábíjhegyre állt, de még mielőtt ő megtehette volna, én megcsókoltam.

- Menjünk! - mondtam halkan, és türelmetlenül. Rendesen, ki voltam rá éhezve. Az utóbbi egy-két hétben keveset tudtunk találkozni, mert nem ért rá. Asszem valami rokonok voltak náluk, de pontosan én sem tudom.


Ő az első lány, aki ennyire megfogott. Teljesen más, mint én. Eleven, kedves, nyitott, vidám, mosolygós... Én pedig zárkózott, nemtörődöm, és talán önző is vagyok, de nehezebb véleményt alkotnom saját magamról. Mégis az első pillanattól kezdve valami megfogott benne.

Összekulcsoltam az ujjainkat, és úgy indultunk el a félhomály borította utcákon. Nem lakik tőlünk messze, alig pár utcányira, úgyhogy hamar megérkeztünk. Amikor az ajtóban a kulccsal ügyetlenkedett kezdtem elveszíteni a türelmemet.

- Meddig akarsz még szarakodni? - türelmetlenül toporzékoltam.

- Még egy darabig... - mosolygott, kicsit gonoszul. Nagy nehezen sikerült kinyitnia az ajtót, és ahogy beléptünk a házba, azonnal nekilöktem a falnak, és ajkaimmal letámadtam az övét.

- Khm! - köhintés hallatszott, mire mindketten a nappali irányába néztünk, ahonnan a hang jött.

- Anya, ööö... mi csak... - kezdett magyarázkodni vörös fejjel.

- Tegnap az a göndör, ma meg ismét csak Zayn? Ti nem szakítottatok? - lépett egy lépést felénk csípőre tett kézzel, Skyler anyja. Tágra nyílt szemekkel néztem Skyra, aki rémült tekintetét felém kapta. 

- Hogy mi? - nyögtem ki egy hosszú csend után.

1.rész

 Sziasztok! Meghoztam az első részt, ami nem lett túl hosszú, de az eredetihez képest azért másmilyen lett. Csak két szemszöget írtam, a következő részben (ami valószínűleg hétvégén várható), hozom a maradék hármat. Remélem írtok komikat, ugyanis NEM KELL KÓDOT ÍRNI. Ja, és nagyon örültem, hogy már most van 3 feliratkozóm. Na, jó olvasás babies!

Harry

 Reggel arra keltem, hogy iszonyúan fáj a fejem. Kinyitottam a szemeimet, majd párat pislogtam, végül megdörzsöltem a szemem, és felültem az ágyon. Nagyokat pislogtam, hogy kitisztuljon az enyhén homályos látásom. Körbenéztem, és tudatába kerültem a ténynek, miszerint, ez tutira nem az én szobám. Magam mellé  néztem, ahol egy irtó dögös lányka lesett rám. Gyönyörű kék szemeivel engem vizslatott, és az arcán bujkáló mosolyból azt vettem le, hogy eléggé szórakoztatónak találja, ahogy azon agyalok, hogy mégis hol a francba vagyok, és, hogy hogy kerültem ide. Könyökére támaszkodott, és eltűrte szemébe lógó, hosszú, barna haját.

 - Jó reggelt! - mondta kedvesen mosolyogva.

 - Ömm... Bocsi, hogy is hívnak? - néztem felé, erősen gondolkozva.

 - Skyler - nevetett fel

 - Ja... - motyogtam. Egy cseppet sem rémlett a neve. De még csak az arca sem, vagy a hangja. Mennyit ihattam én! - Én Harry vagyok...

 - Tudom - biccentett, majd felült az ágyon, és a takaróval takarta el a csupasz felsőtestét. Hmm...

 - Ja, jó... - vontam vállat - Asszem én megyek - közöltem fáradtan

 - Oké - sóhajtott - Jó volt veled - vigyorodott el

 - Velem mindig jó - erőltettem egy mosolyt az arcomra. Mindketten felöltöztünk, majd kikísért, és hazafelé indultam. Érdekes, mert általában ha reggelig maradok egy lánynál, akkor utána elkéri a számomat, meg dumáli akar, vagy találkozni, de ő hagyta, hogy elmenjek. Én nem vágyom hosszan tartó kapcsolatra, egy olyan lánnyal, akit valamikor éjszaka egy night club-ban szedtem fel.

 Elővettem a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő. Az óra pont délelőtt 11-et mutatott.

 - Na végre hazaértél! - fogadott 'kedvesen' Gemma, a nővérem.

 - Neked is szia! - morogtam szemrehányóan, majd a nappaliba mentem és levágódtam a kanapéra.

 - Gyerünk Hazz! Most nincs időd a pihire. Ma sok dolgunk lesz. Meg kell találnunk, hogy miben vagy tehetséges! - tapsolt kettőt Gemma.

 - Problémád van? - felültem és felvont szemöldökkel néztem rá.

 - Beadtam a jelentkezésedet az én sulimba, ahova, hála nekem, felvettek téged - lebegtetett előttem egy színes borítékot - És csak, hogy tudd! Nem volt egyszerű kiharcolnom, hogy felvegyenek, miután a régi gimidből kirúgtak, és a tanulmányi átlagod olyan szörnyű, hogy mikor az ottani diri meglátta, a szívéhez kapott! - hadarta, kioktató stílusban

 - Várj! - tartottam magam elé a kezem, amolyan "had gondoljam végig" stílusban - Valami művészeti szarságba akarsz engem betoloncolni?!

 - Nézd, hamarosan sulikezdés, és neked muszáj tanulnod. Két évet kell kibírnod - ült le mellém a kanapéra - Le kell valahogy érettségizned, hogy el tudj majd helyezkedni. Máshova nem vennének fel! - magyarázta kedvesen. Ami a legrosszabb, hogy igaza van. De pont egy művész suli? Na ne! Ez nem az én formám! - Pénteken be kell menned szóbelizni... - sóhajtott

 - Mi? - kérdeztem élesen

 - Két választásod van... - mondta halkan. Érdeklődően pillantottam felé, és őszintén féltem a választól - Éneklés, vagy drámajáték - mondta ki, egy rövid szünet után. Feldolgoztam magamba amit mondott. Elképzeltem magam mindkét szituációban, majd kitört belőlem a nevetés.

 - Könyörgöm! - nevettem - Ugye ez csak vicc? - láttam, hogy ő ezt nem találja ilyen nevetségesnek, ezért én is lassan leálltam a röhögéssel és a szemébe néztem.

 - Nem, ez nem vicc. - közölte hidegen, kifejezéstelenül

 - Más választásom nincs? - nyavalyogtam

 - De - bólintott, mire én kérdőn felé néztem - A tánc - nézett mélyen a szemembe. Erre már mindketten elröhögtük magunkat - Hallottalak már énekelni, és tehetséges vagy! - komolyodott el. Hitetlenül a szemébe néztem

 - Mikor?

 - Hát... Amikor kicsi voltál? - kérdezte inkább, mintsem kijelentette volna. Gemma olyan mintha az anyám lenne. Gondoskodik rólam, tudja a titkaimat, segít nekem, és még ha ezt nem is szokta kimondani, de érzem, hogy mindezt nem tenné meg, ha nem szeretne engem valóban. Természetesen anyu is szeret engem is és Gemmát is, de vele leromlott a kapcsolatom az évek során.

 - Nem fogok énekelni! - tiltakoztam

 - Óóó, dehogynem! - mosolygott gonoszan

 - Mire készülsz? - ugrottam fel a kanapéról, de választ adott, azzal, hogy szó szerint rám csimpaszodott, mint egy majom - Szállj le rólam! - utasítottam erélyesen, visszatartva a nevetést.

 - Nem, amíg nem énekelsz! - vinnyogott

 - Na jó... - sóhajtottam, és mintha ez valami varázsszó lett volna, Gemma egyből leugrott rólam és megállt velem szembe, hatalmas szemeket meresztve felém - De nem ma! - röhögtem, és azzal a lendülettel el is rohantam előle, ő pedig egyből utánam. Körbefutottuk párszor a nappalit, majd átugrottam a kanapén, és állat módjára berontottam a konyhába, Gemma pedig utánam. Anyu a szívéhez kapva támaszkodott a pultnál, és amíg mi az étkező asztal körül rohangáltunk, anyu próbált minket leállítani, több kevesebb sikerrel.  Sarokba kerültem, és Gemma pedig jött felém - Oké! - tartottam védekezően magam elé a kezeimet

 - Nem hiszek neked! - közölte Gemma

 - Gyerekek, megtudhatnám, hogy mi a vita tárgya? - kérdezte anyu csípőre tett kézzel

 - Nem énekel! - mutatott rám felháborodottan a nővérem. Na kösz! Anyu kérdőn nézett először rám, majd Gemmára, aztán egy legyintéssel ránk hagyta.

Louis

 Utálom Londont! Nos, talán egyes emberek szeme kikerekedik- e mondat hallatán, és magukba azt kérdezik "Hogy lehet egy olyan várost utálni, mint London?!". Ez egyszerű. Ki ne utálna egy olyan várost, ahol minden szép és jó, meg rendezett, talán túl tökéletes is, de ezzel szembe állítva az otthonom, ahol az út tele van kátyúkkal, a városszéli parkokban senki nem nyírja a füvet, néhol koszos, de az emberek ismerik egymást és kedvesek mindenkihez? Nos, talán a szüleim csak London tökéletességét látják, és ezért költöztünk Doncasterből ide. Állításuk szerint, itt jobb lesz nekem is, és a négy kishúgomnak is. Csak éppen abba nem gondoltak bele, hogy egy 17 éves srácot, nem mindig jó elszakítani az otthonától, a sulijától, a barátaitól, és a barátnőjétől. Persze, a kis taknyosok jól jártak. Hatalmas kert, csúszda, mászóka, a suli is közel van. Na és én? Nekem milyen pozitívum jár ki? Na ez az! Semmi!

 - Csáóó! - ölelte át a vállam Mark, a nevelőapám.

 - A szívbaj hoztad rám!

 - Bocsesz! - nevetett. Kicsit hibbant... Volt kitőltanulnom - De van egy jó hírem és egy jó hírem számodra - állt meg velem szembe - Melyiket akarod előbb hallani? - idiótán húzogatta a szemöldökét

 - Hmm... - tettetem gondolkodást - Legyen a jó! - mutattam fel a mutató ujjamat.

 - Rendben, szóval... - kezdte - Drámai hatásszünet - nézett idétlenül felfelé - Dobpergés! - kezdte el imitálni az említett hangot

 - Kinyögöd? - kérdeztem visszatartott nevetéssel

 - Van suliiiiiiiiid!! - jelentette be színpadiasan, és közben mutató ujjaival felém bökdösött a levegőben.

 - Mi? - kérdeztem egyszerűen.

 - A London Arts! Az egy művész gimi! - hevesen bólogatott.

 - Ööö... Komoly? Londonba költöztünk, van itt több száz gimi, vagy tudom is én mennyi, és te pont egy művészetit találtál? - kérdeztem szinte röhögve

 - Hát... - elgondolkozott, és a földet kezdte fixírozni - Aha! - bólintott végül idétlenül vigyorogva

 - Oda tehetségesek mennek... - vázoltam fel neki - És én... - mutattam magamra - Nem....vagyok....AZ! - tagoltan beszéltem annak reményébe, hogy miután ezt felfogja, szépen keres nekem egy másik gimit.

 - Deee! Louis tud ügyesen énekelni! - szólt közbe a kishúgom, Lottie, én meg afféle "már csak te hiányoztál" stílusban megforgattam a szemeimet

 - Igen! - bólogatott Mark - Egyrészt. Másrészt pedig beszéltem a dirivel, és sikerült kikunyerálnom, hogy felvegyen. Régebbi ismerősöm... Hosszú sztori - hadarta, majd legyintett egyet - Vagyis inkább kötöttünk egy alku félét, hogyha felvesz téged... Ööö... tudod mit, ezt majd később megbeszéljük, most megyek, csá! - darálta le az összes mondandóját, majd indult is volna tovább, de visszahúztam. Túl gyanús volt nekem... 

 - Mark.. - kezdtem - Miért van olyan érzésem, hogy ehhez a bizonyos alkuhoz nekem is közöm van? - kérdeztem nyugodt hangsúllyal.

 - Nem tudom... - rázta a fejét.

 - Essünk túl rajta... - néztem a plafon felé.

 - Rendben... Hát... Van neki egy lánya... - kezdte nehézkesen. Ajaj... - Szép lány, de tényleg. És tehetséges is, meg kedves... - tette hozzá. Kezdtem mindent érteni...

 - Mark, nem megyek randira a lányával! - jelentetem ki határozottan.

 - Kéééérleek! Csak egyszer! Egyetlen egyszer! Megígértem! - nyavalygott.

 - Nem! - ráztam a fejem.

 - De miééért? - kérdezte keservesen, mire értetlenül széttártam a karom.

 - Mark, barátnőm van! - közöltem, a számára már ismert tényt.

 - Na jó, de amiről nem tud az nem fáj! - vigyorgott rám biztatóan, ami számomra nem igazán volt az.

 - Bocs, ezt én nem így fogom fel... - mondtam egy rövid hatásszünet után - Részemről a téma lezárva - mosolyogtam felé egy kedves áll mosollyal, majd szépen otthagytam.

***

 - Na, és sikerült sulit találni? - kérdezte Eleanor a telefonba.

 - Nem, nem igazán... Vagyis igen, de nem... - dadogtam.

 - Mi? 

 - Hát, Mark talált egyet, de oda csak úgy jutok be, ha randizni megyek a diri lányával, szóval ez kilőve...

 - És miért nem mész el vele? - kérdezte, mire kicsit értetlen arcot vágtam. Eddig azt hittem, hogy logikus, hogy ha barátnőd van, nem randizgatsz holmi idegen csajszikkal...

Mindennek a kezdete, no meg a jelen!

 Sziasztok! Hol is kezdjem? Ööö, talán az elején. Szóval, még télen - talán olyan január, február környékén -, ültem a gép előtt és azon gondolkoztam, hogy Én, aki író szeretne majd lenni, miért nem tud összehozni egy rendes blogot. Ekkor szegültem tanácsért, egy jó barátnőmhöz, aki véleményem szerint nagyon jól ír. Érdeklődtem, hogy szerinte honnan meríthetnék ihletet egy bloghoz. Ha jól emlékszem fel is sorolt pár tippet, de én sorozatokba kezdtem gondolkodni. Az előttem bekapcsolt állapotban lévő tévére néztem, ahol a Nickelodeon ment éppen (nem, nincsen kisebb tesóm...). Lassan végig gondoltam az összes sorozatot, ami megy a Nickelodeonon. Egyik sem volt olyan, amiből ihletet meríthetnék. Szemeimet visszaszegeztem a monitorra, majd néhány perccel később egy iskolai csengő hangja ütötte meg a fülem. A tévében a V mint Viktória ment. Most lehetne engem bombázni, hogy onnan 'csórtam' az ötletet, de azt gondolom, hogy nem sok lenne benne a realitás, hiszen az rendben van, hogy Hollywood Arts, és London Art... értem én! A lényeg az, hogy emiatt vágtam bele egy összeszedett blogba. És ha már One Direction, legyen művészeti gimnázium, bár azt is rám kenhetitek, hogy a V mint Viktória miatt lett az... Lényeg, hogy előre elterveztem az elejétől a végéig. Írtam, és igyekeztem megfelelni a kedves Olvasóimnak (megérdemlik a nagy betűt), akik rengeteget támogattak, és minden egyes egyszerű "gyorsan köviiit!" jellegű komment után elárasztott az önbizalom. A 8. résznél kezdtem rájönni, hogy semmit nem úgy írtam, ahogy én azt legelőször elterveztem. Úgy éreztem, hogy a történet ellaposodik, ráadásul a szereplőket is túl fiatalnak gondoltam. Képtelen lettem volna visszakanyarítani a blogot arra az szálra, ahova én elképzeltem még egészen az elején. Villámcsapásként ért az ötlet, miszerint abbahagyom a blogot, és később fájdalmasan érintett az elismerés, hogy én képtelen vagyok egy rendes és összeszedett blogot megírni. Ekkor eszembe ötlött, hogy nem hagyom abba, mert amíg van aki támogat nem érdemes feladni. Sokatoknak tetszett a blog, és tudom, hogy tetszhet még jobban is, mert tudom, hogy meg tudom jobban írni. Közöltem az olvasóimmal, hogy nemsokára olvashatják a blog újraírt verzióját, amire válaszul hol kedves biztatást  hol pedig számomra meglepően ellenszenves hozzáállást kaptam. És most érkezünk el a jelenbe. Most érkezünk el oda, hogy megírom ezt a bejegyzést, mert szerettem volna, ha tudjátok a történetet. De még nem mondtam el mindent! Ugyebár újjá akartam írni a London Arts-ot. Leszedtem róla a részeket, mert azt terveztem, hogy ugyanazon a blogon fogom újrakezdeni. Aztán... Hogy is mondjam? Megbántam. Azoknak a részeknek, díjaknak és információknak azon a blogon van a helye, és nem a piszkozatok között, hanem ott a főoldalon, mert azok oda illenek, azok oda lettek teremtve. A feliratkozók sem a London Arts (new version) - ra iratkoztak fel, hanem a régi és eredeti London Arts - ra. Ezért kezdtem bele egy új blogba. Ide jönnek azok a részek, amiket ide szánok, azok a díjak, amiket erre kapok, és végül azok a drága Olvasók, akik ezt a blogot kívánják olvasni. Mélységesen sajnálom, ha emiatt esetleg néhány olvasóm elpártol, de ezúttal hallgattam a szívemre, és nem másoknak próbáltam megfelelni, nem mások érdekeit követtem, csakis azt tettem, amit én éreztem jónak. Megvethettek, leszólhatok, kritizálhattok emiatt, de ha egyszer nem voltam képes azt folytatni, akkor ez van, és sajnálom. Remélem az új London Arts elnyeri valamennyi olvasó tetszését, és végigkíséritek velem, és a London Arts diákjaival a (szerintem) nem hétköznapi történetet. Akit esetleg érdekel az eredeti blog, az KATT, és nézelődjön nyugodtan.

 Ezzel a kisebb monológgal, vagy mondhatni történettel nyitnám meg a vadonatúj L.A.- t! [At első rész hamarosan érkezik]

Bianca H.T.~